A 90-es évek közepén, Chuck Comeau és Pierre Bouvier 13évesen egy bandát alapítottak RESET néven. Sokszor volt, hogy a srácok klubokban játszottak többek között az MXPX- el a Ten Foot Pole-lal és a Face to Face-el, de a fiúk semmiféleképpen nem riadtak vissza a hasonlóságoktól.
Pierre és én örök barátok vagyunk –mondja Chuck- azóta együtt zenélünk, mióta az első dobfelszerelésemet megkaptam.
1997- ben a RESET kiadta első albumát, de a következő évben Chuck úgy döntött, hogy a RESET és az iskola nem mehet egyszerre, és bár fájó szívvel, de otthagyta a bandát hogy újra az iskolapadban ülve a jegyeit kijavítsa.
Már senkit nem lep meg, hogy kis idő múlva visszatért, és a középiskolai haverjával, a gitáros Jeff Stinco- val alapított bandával. Sebastien Lefebvre, egy másik gitáros a suliból csatlakozott hozzájuk, azonban még hiányzott a megfelelő énekes és basszusgitáros.
Csináltunk egy komoly válogatást, de minél több embert néztünk meg, számomra annál világosabb lett, hogy Pierre-el újra egy bandában kell zenélnem. –mondja Chuck.
Pierre ebben az időben a saját bandájával egyre jobban nem volt megelégedve, és szöget ütött a fejében, hogy valami egészen más, új dolgot kéne csinálnia.
Már komolyan ott tartottam, hogy visszaülök az iskolapadba!- emlékszik vissza Pierre. – Egy éjjel összetalálkoztam Chuck- kal egy Sugar Ray koncerten, és nagyvonalakban felvázolta, hogy mi is csinál most és egy énekest és egy basszusgitárost keres. Egy pár nappal később aztán elmentem a próbatermükbe megnézni a srácokat. A zene amit játszottak fantasztikus jó és valóban más volt az eddigi munkámnál. Akkor újra összeszedtem magam, és azt mondtam, hogy továbbcsinálom, de csakis ezzel a bandával.

SIMPLE PLAN, ezt a nevet adták a fiúk a projektjüknek. A dolognak egyszerűnek de zseniálisak kellett lennie. Az újonnan alakított csapat hozzákezdett a dalíráshoz, és a különböző zenei ötleteikből összerakták a zenét is.
Egyre jobban éreztük, hogy valami hiányzik- mondja Pierre  de a kezdetekben nem jöttünk rá hogy mi lehet az. Mi mindenesetre sokat akartunk élőben játszani nagyközönség előtt. Rájöttünk, hogy hiányzik egy basszusgitáros. Én nem akartam a szerepet vállalni, mert szabadon akartam mozogni a színpadon és teljes mértékben a nézőkkel akartam foglalkozni. Tartottunk tehát egy válogatást, azzal a céllal, hogy megtaláljuk a megfelelő embert erre a posztra.
Ekkor jött képbe az énekes-basszusos David Desrosiers, aki Pierre-t a RESET- ben helyettesítette. Világossá vált hogy ő a hiányzó darab a puzzle-ból. A banda segített Davidnek megérteni, hogy nincs más választása, ki kell szállnia a RESET- böl, és a SIMPLE PLAN-nel kell tovább folytatnia. Kapott egy ajánlatot amiben hivatalos csapattaggá fogadták volna, és ő néhány percnyi habozás után igent mondott, így a csapat végre teljes létszámmal tudott színpadra lépni.
Mások akartunk lenni, mint a többi zenekar- meséli Chuck- ehhez hozzátartozott a színpadi mobilitásunk is. A koncertjeink alatt egy pillanatig nincsen csend és nyugalom, és egy percre sem állunk le a mozgással. Ezek csupán fel-leugrálások, vagy ide-oda futkosások. Nekünk egyszerűen tetszik az az idő, mikor a színpadon állva mindent szétzúzhatunk és a közönséget magunkkal, sodorhatjuk. Emellett három kiváló énekesünk van Pierre, David és Seb személyében.
Amikor a srácok egy csomó jó dallal készen voltak, akkor egy hivatalos kezdést csináltak: stúdióba vonultak, felvették a számokat, videokat készítettek, és élőben koncerteket adtak, addig amíg el nem fogytak a felhasználható anyagaik. Biztosan tudták, hogy az egész közönséget elsöprik zenéjükkel.
Az energia és az erő az, ami miatt a punk zenét szeretjük- Chuck- minden számunknak a helyén kell lennie, mielőtt a nagyközönségnek előadnánk. Részben a mi számaink is ilyenek. De amit játszunk az nem pop-zene, hanem pop-punk. A zenénkben van egy adag agresszív intenzitás, és enélkül az intenzitás nélkül már rég unalmassá váltunk volna.
Fontos a biztatás, hogy jó dalokat tudjunk írni-, egészíti ki Pierre- a zenei stílus, amiben mozgunk a daloktól is, függ. Itt nem a style vagy a smink körül forog a dolog, és nincs szükségünk hatalmas fényűző dolgokra sem. Hogyha egy dal nem tudja megállni a helyét, akkor semmit nem érünk vele.
A dalokat Chuck és Pierre írja, de az összes tag beleszól valamilyen szinten.
Jeffnek mindig jó ötletei vannak a gitárszólókkal és a dalstruktúrával kapcsolatban.-meséli Pierre- Seb az intézkedésben, nyújt nagy segítséget és Davidnek vannak a legjobb ötletei, hogy minden harmonikusan menjen.
Miután a dalok nagy részét megírtuk, és sorba állítva őket megállapítottuk, hogy nagyon szomorú de életteli számokat kaptunk.-mesélte Chuck- ez egy nagyon jó kontraszt. Van egy csomó ember, aki elégedetlen az életével, de ez mindnyájunknak ismerős érzés. Nem olyan egyszerű dolog felnőttnek lenni, és egy társaságba beilleszkedni, főleg nem 20felett, mint már mi is vagyunk. Mi még nagyon fiatalnak érezzük magunkat, és sokszor azt gondoljuk, hogy a tinédzserkorunkat még nem hagytuk magunk mögött. Ez valószínűleg azért van, mert ebben a csapatban játszunk.
Nekem még mindig olyan mintha 17 lennék – mondja Pierre – nagyon jól tudjuk, hogy mit kell a gyerekeknek végigcsinálniuk, hiszen mi is ugyanígy végigcsináltuk az egészet, és most valóban a közepébe képzeljük magunkat, tehát tudjuk milyen kemény ez a dolog. Azt akarjuk, hogy a gyerekek tudják, hogy a számainkat róluk nekik írjuk. Valóban egy csodálatos érzés, mikor kapunk egy levelet egy sráctól, és azt írja benne, hogy a zenénk róla szól és pont azt énekeljük amit ő érez. A kapcsolat a rajongók és a banda közt rendkívül fontos.

Az albumunk első dala az I’m just a kid arról szól, hogy milyen nehéz az életben megtalálni a saját helyünket. – meséli Chuck – Vannak emberek, akik csak érted vannak, ha szükséged van rájuk, mert fontos vagy nekik. Ez egyértelműen egy szomorú szám. Egy sorában ez áll, hogy mi az ördög van már megint velem? Egy csomó gyerek tudja, hogy mit jelent ez a gondolat. A dalaink csak kicsit különböznek egymástól – mondja Ezalatt az idő alatt a csapat tett néhány kiruccanást az országhatárokon kívülre, hogy az öreg haverokkal találkozzanak, és felkérjék őket egy-egy számhoz a közreműködésben. Az első állomás New York volt, ahol a GOOD CHARLOTTE-ból Joel Madden-nel találkoztunk, és megbeszéltük vele, hogy közreműködik a You don’t mean anything című számunkban. Azután Mark Hoppus-szal találkoztak, aki az I’d do anything című számukban vokálozik.
Már ismertük egymást – meséli Chuck – korábban már játszottunk a Blink 182-vel, és azóta barátok vagyunk, mióta kiadták az első lemezüket. San Diego-ba utaztunk. Mark valóban két lábbal állt a földön és nem voltak idióta dolgai, vagy sztárallűrjei. Sok időt töltöttünk együtt, és sokat segített nekünk. Mikor stúdióba vonultunk, ő pontosan úgy énekelte el a saját szövegét, mint ahogy mi azt már előre elképzeltük. Ő valóban egy kedves ember és egy remek barát. Büszkék vagyunk rá, hogy a lemezünkön vokálozott. Egy olyan albummal, mint a No pads, no helmets…Just bells! a hátunk mögött, igenis volt hozzá bátorságunk, hogy kiálljunk a világ elé és megmutassuk azt, amihez a legjobban értünk. Biztosan tudtuk, hogy az album remek lett, és ezután már csak játszani, játszani és játszani szerettünk volna. Majdnem kéz évig turnéztunk, de nem untuk meg, sőt! Napról napra jobban tetszett. Szabadok akarunk lenni, és csak zenélni akarunk. Barátságokat szeretnénk kötni, és látni szeretnénk, hogy másnak tetszik amit csinálunk. Ez egy egyszerű de nagyszerű terv a SIMPLR PLAN-től…